Mindennap-e helyen telepedem le.
Evés után rögtön, felöltözöm,
a pokrócot megfogom,
kirohanok a növényzettel benőtt úton.
Tudva hova megyek,
kit keresek.
Ma sem jött el.
Egykedvűen olvasom régi bejegyzéseimet,
Kihúzom azokat a sorokat,
amely szavak őt rejtik el.
Csak nézem a kék eget,
Amelyben a felhők,
Egy szívecskét formálva állnak odébb.
A fán egy madár,
Amely a szerelem dalát, csiripeli szét,
Hogy az egész világ hallja,
szerelmes lettem én.
Vajon már elfelejtett régi játszótárs,
aki még nem tudja több ez mint barátság?
De remélem gondol még néha rám,
hisz oly hosszú még az élet…
Ki tudja lesz-e még olyan idő,
amikor reggelente kinézve az ablakon meglátom,
S boldog leszek én.
Nem egyedül megyek majd-e helyre,
S nem kell fekete tollal áthúzgálnom füzetem.
A madárdalt is együtt hallgatjuk.
Felépítjük fakockából befejezetlen várunkat.
Együtt etetjük meg a szomszéd lovat.
Kár, hogy ez soha már nem lesz így,
mert felnőttünk.
Másé már –e két gyermek szív.
a képet rakja ki. Köszönöm:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése